|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Soó Péter 2006. október 14.Marosvásárhely óvárosában, a Bíróság utca 10. szám alatti házon emlékplakett emlékeztet arra, hogy itt élt és alkotott Székely János költő, prózaíró és felesége, Varró Ilona prózaíró. Az emlékplakett domborművét fiuk, Székely Jenő-János készítette. Székely János (1929-1992) beiratkozott a marosvásárhelyi Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Hadapródiskolába. 1944-ben az iskola tanulóit a keleti frontra vezényelték, majd több hónapos visszavonulás után angol–amerikai fogságba estek. Hazatérve tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán kiváló eredménnyel végezte (1952). A marosvásárhelyi Új Élet hetilap belső munkatársa lett, itt jelennek meg első versei, prózái. A nyugati hadtest c. kisregényében önéletrajzának egy részletét tárta az olvasó elé. Más művei: Csillagfényben (1955), Mélyvizek partján (1957), Itthon vagyok (1961), Küldetések (1963), Dózsa (1964), Virágok átka (1966), Gyermekkorom ösvényei (1967), Soó Péter bánata (1969), Maradék (1969), Az árnyék – Soó Péter bánata (két kisregény) (1972), A hallgatás tornya (válogatott versek 1949-1970) és Székely János legszebb versei (1976). Műveinek egy része román fordításban is megjelent. Felesége, Varró Ilona (1933-1993) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett, magyar irodalom szakon. Az Új Élet belső munkatársaként több írását jelentette meg a folyóiratban, valamint az Utunk és más romániai napilap hasábjain. Prózai írásait tartalmazta a Szolgálat (1966) és Változások (1969) című kötete. Székely János és Varró Ilona a marosvásárhelyi református temetőben nyuszanak. /Fodor Sándor (S.): Járom az utat… Varró Ilona és Székely János. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 14./2012. augusztus 24.„...ezután is jönnek őrültek és őrült helyzetek…”Húsz éve hunyt el Székely János Húsz évvel ezelőtt, 1992. augusztus 24-én hunyt el Székely János romániai magyar költő, próza- és drámaíró, többek között a Caligula helytartója című színmű szerzője. Székely János 1929. március 7-én született Tordán. Elemi iskoláit szülővárosában végezte, ezután Marosvásárhelyen kadétiskolába járt. A második világháború végén a frontra vitték, ahol nyugati fogságba került, így csak késéssel, 1948-ban érettségizett a marosvásárhelyi református kollégiumban. Háborús tapasztalatait három évtizednyi érlelés után dolgozta fel A nyugati hadtest című esszéregényében. 1952-ben diplomázott a kolozsvári egyetem filozófia szakán, ezután lektorként dolgozott a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében. 1956-tól az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt, ahonnan 1989-ben ment nyugdíjba. Kamaszként szobrásznak készült (később fia választotta ezt a hivatást), de nem csak ennek, hanem a diplomaszerzés után a filozófiának is hátat fordított, és inkább a lírához pártolt. Első versei az Utunkban jelentek meg az 1950-es évek elején, 1953-ban látott napvilágot első műfordításkötete, két év múlva pedig első önálló verseskötete, Csillagfényben címmel. A hatvanas évek végén megtört a költészet küldetésébe és jövőjébe vetett bizalma, és miután 1970-ben közzétette válogatott verseit Egy láda anyag címmel, felhagyott a költészettel – 1973-ban már azt írta, „a költészet halott”. Székely János költői életműve a modern magyar líra „nyugatos” hagyományait követi. Az egyéniség kultuszától vezet a szigorú önvizsgálatig, annak az értelmiségnek a morális kérdéseit veti fel, amely nemzetiségi sorban szerezte történelmi élményeit. 1969-ben regénnyel jelentkezett (Soó Péter bánata), de felhalmozott történelmi tapasztalatait inkább esszékben és drámai művekben fogalmazta meg. Műveit – Protestánsok, Caligula helytartója, Vak Béla király, Dózsa, Mórok – egymás után mutatták be a Gyulai Várszínházban, a fővárosi színházakban és a magyar televízió képernyőjén. Marosvásárhelyen, ahol csaknem negyven évig alkotott, nem játszották ezeket a drámákat, csak közvetlenül a diktatúra bukása előtt vihették színre az Irgalmas hazugság című művét. Székely erkölcsfilozófiai indíttatású műveiben elvek, ideológiák harcolnak egymással. A tét az emberi szabadság, vagyis az, hogy az egyén miként tudja függetleníteni magát egy rossz hatalom kísértéseitől, és miként szabadulhat nyomása alól. A diktatúra és a kisebbségi lét szorításában történelmi analógiákat keresett és talált, de mindenki ráismerhetett a kor hatalmi szituációira és tipikus emberi, politikai magatartásaira. Székely János saját drámáiról így beszélt: „Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat”. Az íróban fel sem merült nehéz sorsú szülőföldjének elhagyása, a hatalommal csak belső erkölcsi parancsra, három évre volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy apja kiszabaduljon a börtönből. Soha nem fogadott el semmilyen kitüntetést, különc volt: nem vett részt irodalmi mozgalmakban és társaságokban, sétapálcával járt az utcán, és abban is kitűnt, hogy az erdélyi magyar irodalomban helytelenített mindennemű formabontást. A siker nem érdekelte, nem azért írta darabjait, hanem, hogy elmondja, amit fontosnak tart, ami hasznos az emberek számára, amitől valamikor valaki jobban megérti a világot. A húsz éve elhunyt Székely János emlékét feleségével, az 1993-ban meghalt Varró Ilona írónővel együtt örökíti meg a marosvásárhelyi ház falán Magyarországon élő fiuk, Székely Jenő János gránitkőből készült plasztikai domborműve. Szabadság (Kolozsvár) 2016. július 16.Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein. Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”... A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg... És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik. „Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek) Ferenczes István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 16.Románra fordított magyar művek a román kultúra napjánA Studium–Prospero Alapítvány harmadik alkalommal szervezett felolvasómaratont a román kultúra napja tiszteletére. Az idén a 12 óra alatt hatvanan olvastak fel, vagyis kevesebben, mint a legutóbbi alkalommal, – igaz fele annyi idő alatt, – tette hozzá Kali István szervező. A román nemzetiségűek mellett számos magyar is jelentkezett a Zanza kávézóban szervezett január 15-i felolvasómaratonra. A feltétel az volt, hogy marosvásárhelyi, vagy Marosvásárhelyhez kötődő szerzők műveiből olvassanak fel, illetve azoktól a román íróktól, akiknek valamilyen évfordulóját ünneplik az idén, illetve a teljes magyar irodalom román nyelvre átültetett alkotásaiból. A felolvasók – újságírók, színészek, orvosok, tanárok, gimnazisták és egyetemisták, irodalmárok – közül a román szerzők közül legtöbben Eminescu-műveket olvastak fel, illetve Ion Creangă, Alexandru Cistelecan, Lucian Boia, Laurențiu Blaga, Petru Istrate, Romeo Soare, Romulus Guga, vagy a néhány éve fiatalon elhunyt, rádiós újságíró Sorina Bota írásaiból hangzottak el részletek. A román nyelvre lefordított magyar irodalomból Jókai MórAranyember című regényéből, Ady Endre Minden titkok könyve című kötetéből, Petőfi Sándor verseiből, Fodor Sándor Csipike, az óriás törpe című meseregényéből, Dragomán György Máglya című regényéből olvastak fel, valamint Marius Tabacu fordításában Bodor Ádám Sinistra körzet című regényéből hangzott el részlet, ahogyan Bartis Attila Nyugalom című művéből Anamaria Pop fordítotásában, vagy az Adela Sălăgianu által fordított Székely János Soó Péter bánata című művéből. A magyar írók közül Márai Sándor bizonyult a legnépszerűbbnek A gyertyák csonkig égnek kötetével. A vasárnapi felolvasás délben 12 órakor kezdődött és éjfélkor ért véget, eltérően az eddigiektől, amelyek 24 órát tartottak. Délután kerekasztal-beszélgetésre is sor került, ahol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának művészeti vezetői és színészei, illetve újságírók, magyar színészek, közéleti személyiségek beszélgettek a kortárs művészetekről és színházról, illetve közéleti témákról. A szervezők elégedettek a rendezvénnyel, amelyet több ezren követtek élőben az interneten. Máris készülnek a január 22-i, magyar kultúra napi felolvasómaratonra, ahol hasonlóképpen Marosvásárhelyi szerzők műveit, illetve évfordulós magyar írók, költők alkotásaiból várják, hogy felolvassanak a jelentkezők. Az olvasást ez alkalommal is élőben lehet követni az esemény Facebook-oldalán. Antal Erika maszol.ro lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
